a "véres" takony sajátos, kettős szerepet tölt be az orrtúrás sok tekintetben kiszámíthatatlan, öntörvényű világában: ok és következmény egy személyben, út és úticél, remény és végzet egyszerre.

hogy "következmény", ahhoz kétség nem fér: minden gyakorló orrtúró - legyen az mester vagy tanonc - jól tudja, hogy a kiadós piszkálgatás kapcsán bármely pillanatban jelentkezhet az a különös balsejtelem, a bizonytalan, "folyékony" érzés az ember orrlika közelében, amelyet jobb komolyan venni, mint sem, a vállon-nyakon észrevétlen alácsorduló meggypiros vér ugyanis a civilizált körülmények között legnehezebben menedzselhető, legbosszantóbb szennyeződésfajták egyike: feleslegesen veszi igénybe barátaink, munkatársaink fantáziáját és kimosni nem könnyű.

és mennyiben "ok"? se szeri, se száma azon eseteknek, amelyekben az orrtúrás apropójául éppenséggel egy orrvérzés után a "polcokon" maradt, különleges állagú, formájú - és nem utolsó sorban - zamatú alvadékok "betakarítása" a cél: a takonytípustani alapesetek a híg vértől kezdve egészen a kavicsos varral alkotott végtelen számú morfológiai kombináció tarkaságában jelennek meg, az esetlegesen újrainduló orrvérzés rizikója pedig különös izgalommal teljesíti ki egy kalandtúra élményanyagává a "szüretelési" szituációt. a folyamatos mérlegelés, a túrkálás intenzitásának és technikájának a várható vérzések topológiai és valószínűségi eloszlásához történő folyamatos adaptálása igen összetett tevékenység. 

a "véres" takony összefoglalva nem csupán alaktani alapeset, hanem az orrtúró ember egyik legizgalmasabb, legkomplexebb kihívása, amely a tevékenység fizikai örömein túl az érettebb intellektust is próbára teszi.